A félvezető detektorban keletkezett elektromos töltés általában kicsi, ezért a következő elektronikai egységet, az előerősítőt egybeépítik detektorral a zavaró elektromos terek hatásának csökkentése és a vezetékben történő kapacitív veszteségek minimalizálása érdekében. Az előerősítőnek igen szigorú, zajra vonatkozó kritériumokat kell teljesítenie, ezért egyes érzékeny részeit (FET, térvezérléses tranzisztor) alacsony hőmérsékletre hűtik. Az előerősítő előkészíti a detektor impulzusát az erősítőhöz való eljuttatására több méter hosszúságú koaxiális vezetéken keresztül. A töltésérzékeny előerősítők a legelterjedtebbek, mert ezek erősítése független a detektor kapacitásától (ami viszont változhat). A detektor — mint kondenzátor — töltését az előerősítő egy másik kapacitására vezeti (C), majd azt egy visszacsatoló ellenálláson (R) keresztül kisüti. A kimenő impulzus felfutási ideje (a maximális feszültség 10%-ról 90%-ra történő növekedés időtartama) a töltésösszegyűjtés jellemzőitől függ és rendkívül rövid (100 ns nagyságrendű). Az impulzus lefutása exponenciális, aminek az időállandóját a visszacsatoló áramkör RC-állandója határozza meg. Az ellenállás saját zajának csökkentése érdekében az R értékét nagyra kell választani, így a lecsengési idő (a maximális feszültségről 10%-os értékre történő csökkenés időtartama) viszonylag hosszú, 100 ms nagyságrendű. Mindez azt eredményezi, hogy az előerősítőből kilépő, időben közeli impulzusok egymásra ülhetnek (véletlen koincidencia vagy pile-up jelenség) már közepes jelgyakoriság esetén is. Nagyobb jelgyakoriság az előerősítő bemeneti feszültségének fokozatos növekedését eredményezheti, sőt (200 MeV s–1 esetén) meghaladhatja az előerősítő dinamikus tartományát. A probléma megoldását a tranzisztor által visszaállított egyenáramú alapszint (TRP) adja.