Az eddigi fejezetek számos olyan eredményt mutattak, melyek hasznos ütőkártyaként szolgálnak, ha az arcok reprezentációjának és feldolgozásának speciális jellege mellett kell érvelnünk. Mégis adódhat a kérdés: van-e egyéb érvünk is arra, hogy az arcok kódolásához különálló idegrendszeri hálózatot építünk ki (vagy ezzel születünk, csak az éréssel párhuzamosan tökéletesedik), illetve hogy viselkedéses szinten egy egészen egyedi kategóriaként és nem egy bizonyos tárgyként kezeljük? A gyakorló neuropszichológus ekkor azt mondja: mi sem egyszerűbb, mint ennek kiderítése! Küldjetek hozzám agysérült betegeket, ha találok közöttük olyanokat, akik az arcészleléssel kapcsolatos tesztekben vagy legalábbis azok valamelyikében rosszul teljesítenek, de más tárgyak esetében nem térnek el az egészséges kontrolloktól, akkor ez a funkció elválik (disszociál) a többitől. Persze ez még jelenthetné azt, hogy a feladat nehezebb, komplexebb, mint a többi inger esetében. Így szükségünk lesz olyan sérültekre is, akiknél a mintázat éppen ellenkező – jelen esetben bármely nem arcszerű tárgy esetén komoly felismerési nehézségei vannak, de az arcfeldolgozása normál szinten marad. Ha mindkét irány teljesül, akkor tényleg elmondható, hogy a két funkció szelektíven elkülönül egymástól (ezt nevezzük tudományosan kettős disszociációnak). Bármilyen hihetetlennek tűnik, találunk olyan betegeket, akikre a fenti leírás teljesül. Azokat a személyeket, akiknek csak és kizárólag az arcok felismerésével van gondjuk, prozopagnóziásoknak (a köznyelvben arcvakoknak), arcfelismerési zavarral élőknek nevezzük. Emellett más okok is lehetnek, melyek következtében az arcfeldolgozás nem tipikus mintázatot mutat. Ezek egy része valamilyen fejlődési zavar következménye, de egyes pszichiátriai kórképek (szkizofrénia, depresszió, szociális szorongás) kísérő tünete is lehet a normálistól eltérő arcészlelés vagy valamely arcdimenzió nem megfelelő kódolása vagy felismerése. A fejezetben ezeket a zavarokat tekintjük át.