Amikor a nyájas olvasó felüti ezt a könyvet és olvasásába fog: magyar nyelvű szöveget lát. Érti a szöveget, ismeri a nyelvet, a szavakat, melyek betűk halmazából és segítségével gondolatokká állnak össze. Ez a puszta tény, a szövegnek az olvasó által és az író által ismert nyelve, ez a közös nyelv, ez az agy tekervényeibe küldött és táplált közös kód, üzenet egy sajátos összetartozás érzését, tudatát ébreszti benne. A sajátos összetartozás érzését csak fokozza, hogy ezt a nyelvet kevesen értik a világon, többnyire csak azok, akik anyanyelvükként sajátították el, tehát ösztönösen, még nem tudatosan tanulva. Egy – például – német nyelvű, vagy mondjuk angol nyelvű szöveget sokkal többen értenek, olvasnak, élveznek, mint ahányan azt anyanyelvként megismerték. Ennek folytán magyar nyelvünk puszta használata egy olyan viszonylag csekély számú, zárt gondolati közösség tagjává avatja e nyelv, az anyanyelv olvasóját vagy az e nyelven megszólalót, hogy ennek tudata, netán pusztán ösztönös alkalmazása az átlagosnál szorosabb összetartozási érzést kelt a nyelv használójában. Társadalmi, rangbeli, osztályhelyzetbeli, vallásfelekezet-beli, politikai nézetbeli különbségtől függetlenül az első, minden mást elnyomó alapfelismerés: a nyelvközösség tudata.