Lucretius egyedülálló a római filozófusok között abban az értelemben, hogy a római filozófusok számára az etika jelentette a filozófiát, illetve ha még távolabbra merészkedtek, a teológia. Ám a filozófiának ezeket a területeit sem pusztán elméleti szempontból vizsgálták, hanem a gyakorlati élet szempontjából: mennyiben és hogyan járulnak hozzá az egyéni vagy a közösségi élet jobbá tételéhez, azaz mennyire segítik elő az egyén vagy az állam boldogulását. E római hagyománnyal szakítva, Lucretius természetbölcseletet is tárgyal, ontológiát, azaz lételméletet, s ami még inkább feltűnő, művének nagyobbik felét ennek szenteli: az 1., 2., 5. és 6. könyvet. A 3. és 4. könyvben pedig a lélek természetéről és az ismeretelméletről értekezik. E terjedelmi arányokból arra lehetne következtetni, hogy a költőt a természetbölcselet és az ismeretelmélet érdekelte, ezért nem szentelt külön könyvet az epikureista etikának és teológiának. Ezt látszik alátámasztani művének érezhető görög jellege. A. Dalzell (1983, 34) kiemeli, hogy a görög irodalom hatása minden könyvében kitapintható (például Homéros, Euripidés, Hippokratés, Thukydidés, Sapphó stb.), „a görögök homályos felfedezéseit” akarja megvilágítani (1, 136), Epikuros „a görög nép dicsősége” (3, 3) stb.