Ha Tibullus költészetének sajátos jegyeit keressük, azt mondhatjuk, hogy költészete közel áll egyfelől Propertiuséhoz, másfelől Vergiliuséhoz. Propertiusszal rokonítja az erotikus téma: a szerelmes ember létformáját ábrázolja, akinek minden gondolatát, cselekedetét a szerelem irányítja. Vergiliushoz közelíti vonzódása a falusi élethez. Ugyanakkor mindkettőtől különbözik. Hiányzik belőle Vergilius monumentalitása, de Propertius alexadriai pompája is. Tibullusnál a falusi táj elveszíti kontúrjait, egybeolvad a költő életének eseményeivel, érzelmeivel, s egy valóságon túli világ szimbólumává válik. Az emberiség őskorában nem az életért folytatott kegyetlen küzdelmet látja a költő, hanem az idillikus paradicsomi állapotot. Ugyanilyen érzelmeket kelt benne a falusi környezet: a falusi gazda a pietas megtestesítője. A falu és istenei, Pales és Ceres biztosítják számára azt a teret, amelyben otthon érzi magát. A vidék ünnepei visszahoznak számára valamit az őskor boldogságából, amikor még béke virult, s a szerelemben is megtartották a hűséget. Ilyen értelemben Tibullus is Augustus-kori költő: Venus papjaként a békét hirdeti, azt a békét, amely ideális keretet biztosít a szerelemnek: