Augustus halála után a válság jelei mutatkoztak a római szellemi életben, s így az irodalomban is. Ennek oka elsősorban a császári önkényben keresendő: ami Augustus alatt leplezve volt, az Tiberius uralkodása idején nyilvánvalóvá vált: vége a köztársaságkori szabadságnak, mert egyetlen ember akarata érvényesül minden területen, s ez a császár, aki nem egy évig birtokolja a főhatalmat, mint korábban a consulok, hanem élete végéig, s mindenki gyanússá válik, aki ezt megkérdőjelezi, vagy a régi szép időket emlegeti. Aki pedig érvényesülni akart, szépeket mondott Tiberiusról és áldásos intézkedéseiről. Jól tükrözi ezt az új helyzetet A fenségről című értekezés szerzője – aki feltehetőleg Tiberius korában írta művét –, amikor ezeket a mondatokat idézi egy korabeli filozófustól: „Irodalmunk oly nagy általános terméketlensége jellemzi a korszakot. Vagy bizony – folytatta – hitelt kell adni annak a szóbeszédnek, hogy a demokrácia a nagy tehetségek jó táptalaja, s szinte egyedül csak benne virágoztak az irodalmi kiválóságok, majd vele is haltak? Táplálni ugyanis nagy szellemek gondolatait – ezek szerint – a szabadság tudja; ez kelt reményt, egyszersmind hajlandóságot az egymással való versengésre és az elsőségért küzdő becsvágyra. Továbbá, a köztársasági államban kitűzött pályadíjak a szónok szellemi kiválóságát állandóan gyakorlativá élesítik, mintegy kicsiszolják, s így az a tényleges politikai helyzettel együtt – jól látható – ugyancsak szabadon kicsillan. Mi, mostaniak azonban – mondta –, úgy látszik, gyermekkorunkban megtanultuk a törvényes szolgaságot, és már zsenge eszmélésünk óta ennek szokásaival és erkölcseivel vagyunk csaknem gúzsba kötve, így hát nem élvezhetjük az irodalomnak – szerintem – legszebb és legtermékenyebb forrását, a szabadságot. Épp ezért semmiben sem leszünk soha nagyvonalúak, hacsak hízelgésben nem” (44, 1–3; fordította Nagy F.).