Phaedrus életéről csak azt tudjuk, amit ő önmagáról mond a neve alatt fönnmaradt könyveiben, amelyeknek címében úgy szerepel, mint Augusti libertus, azaz Augustus vagy Tiberius császár felszabadított rabszolgája. Kortársai közül senki sem említi, s később is csak Martialisnál fordul elő a Phaedrus név kétértelmű és vitatott szövegösszefüggésben, majd pedig jó háromszáz év múlva Avianusnál, aki 32 darab disztichonban írt mesét tartalmazó könyvét Theodosiusnak ajánlja, s ebben az ajánló bevezetésben említi azt, hogy Phaedrus öt könyvben adott ki meséket. A hivatalos irodalom nem vett róla tudomást, pedig hát az egyes alkotók természetes módon megemlíthették volna nevét. Például Quintilianus a kisgyermekek oktatásával kapcsolatban kitér arra, hogy a dajkamesék után következnek rögtön az aisóposi mesék, amelyeket egyszerű, tiszta nyelven kell elmesélni a kicsiknek (1, 9, 2). Itt Quintilianus tárgyhoz illően mondhatott volna néhány szót Phaedrusról, de nem tette. Még ennél is különösebb Seneca hallgatása. Corsica szigetéről írja Polybiusnak, hogy a mese műfaját még senki sem művelte a római irodalomban; ezért azt ajánlja neki, próbálkozzék meg ebben a műfajban is (Consolatio ad Polybium 8, 3). Seneca ezt a művét már Claudius alatt írta, abban az időben, amikor Phaedrus vagy nem élt, vagy nagyon öreg lehetett. Meséinek mindenféleképpen ismerteknek kellett lenniük szélesebb közönség előtt is, hiszen ekkorra már öt könyvet adott ki belőlük, s mindegyik könyvében kifejezésre juttatja, hogy irodalmi teljesítménynek tekinti a meseírást, s hírnevet vár tőle. A 2. könyv epilógusában önmagát Aisópos mellé állítja: