Petronius forrásai között feltételezhetjük a menipposi szatírát, a Lucilius és Horatius képviselte verses szatírát, továbbá a görög regényt és a milétosi Aristeidés (Kr. e.100 körül) Milésiaka című erotikus novellagyűjteményét, amelyet Cornelius Sisenna fordított latinra. Népszerűségét mutatja, hogy Crassus egyik katonájánál találtak egy példányt belőle a parthusok: „Szuréna később összehívta a szeleukiai tanácsot, és megmutatta Ariszteidész Milésziaka néven ismert, obszcén tartalmú könyvét; ez alkalommal nem követett el csalást, mert valóban Roscius tábori poggyászában találták. Ez jó alkalmul szolgált neki, hogy hosszasan sértegesse és gúnyolja a rómaiakat, akik még háborúban sem tudják nélkülözni az ilyen dolgokat és írásokat” (Plutarchos, Crassus 32; fordította Máthé E.). Ám a Satyricon különbözik mind a fennmaradt menipposi (Seneca, Apocolocyntosis), mind a verses szatírától, mind a többi antik regénytől, már amennyiben a fennmaradt részekből ez megítélhető. Ennek oka pedig abban keresendő, hogy Petronius a komédiából, a tragédiából, az Atellanából és a mimusból is merített, sőt, még a történetírásból és a népköltészetből is. Az Atellanán és a mimuson keresztül a travestia és a paródia fogásait is elsajátította, s ezeket folyton-folyvást érvényesülni engedi. Amint ez a Trimalchio lakomája című részből egyértelmű, a symposion-irodalom is helyet kapott forrásai között, mégpedig annak mind szatirikus, mind komolyabb változata. A szatíra, az Atellana, a mimus mindig hajlott a realizmus felé, s ez a tendencia Petronius Satyriconjában felerősödik mind a részletek leírásában, mind a nyelvezetben. E sokféle forrásból Petronius valóban egyedülálló, új irodalmi alkotást teremtett, amelyben a legtragikusabb jelenetek mögött visszafojtott nevetés húzódik meg, amely előbb vagy utóbb, de előtör. E mű újdonságát, maradandó frissességét a nemrég előkerült Iolaostöredék sem kérdőjelezheti meg, mert bár váltakozik benne a próza és a vers, s tartalma obszcén, rövidségénél fogva nem lehet eldönteni, milyen terjedelmű és műfajú narratív szöveggel van dolgunk. Nagy súllyal esik latba Macrobius tanúsága, aki a fiktív szórakoztató irodalom területén a mesét, a komédiát és a regényt említi. A komédia jellegzetes képviselőjeként Menandrost nevezi meg, a regény műfajában pedig Petroniust és Apuleiust: Fabulae, quarum nomen indicat falsi professionem, aut tantum conciliandae auribus voluptatis, aut adhortationis quoque in bonam frugem gratia repertae sunt. Auditum mulcent vel comoediae, quales Menander eiusve imitatores agendas dederunt vel argumenta fictis casibus amatorum referta, guibus vel multum se Arbiter exercuit vel Apuleium non numquam lusisse miramur. Hoc totum fabularum genus, quod solas aurium delicias profitetur, e sacrario suo in nutricum cunas sapientiae tractatus eliminat. – „A meséket, amelyeknek a neve is utal a hamisságra, vagy a fülek gyönyörködtetésére találták fel, vagy a jóra való buzdítás végett. Gyönyörködtetnek a komédiák is, amelyeket Menandros vagy követői adattak elő, de a fiktív szerelmi történetekkel zsúfolt elbeszélő művek is, amelyekben nagy gyakorlatra tett szert Arbiter, és meglepő, hogy Apuleius is játszadozott e műfajban. A meséknek eme egész műnemét, mivel egyedül a fül gyönyörködtetésére szolgál, a bölcseleti értekezés átirányítja a saját szentélyéből a dajkák bölcsőihez.” (Macrobius, In somnium Scipionis 1, 2, 7–8). Ha mármost Macrobius ismert volna Petroniusnál nagyobb görög regényírót, nyilván őt említette volna meg Petronius helyett, ahogyan Menandrost nevezte meg – például – Plautus helyett.