A költészet mint az emberiség ősi anyanyelve nem igényli az írásos rögzítést: a ritmus, a metrum lehetővé teszi emlékezetben tartását, fennmaradását és áthagyományozását szájhagyomány útján. Prózai szövegek rögzítésének és fennmaradásának előfeltétele az írás ismerete és használata. Mint fentebb láttuk, a rómaiak már a királyok korának bizonyos szakaszaiban ismerték és használták az írást, melynek használata kezdetben igen korlátozott lehetett: az állami és vallásos élet legfontosabb tényeinek lejegyzésére szolgált. Livius adatai szerint az írás ismerete előtt az évek múlását szögek beverésével jelölték: „Hajdani írásokban és a szájhagyományban rögzített ősi törvény, hogy szeptember idusán a legfőbb elöljárónak egy szöget kell bevernie a Legjobb és Leghatalmasabb Iuppiter templomának a Minerva szentélye felőli jobb falába. Úgy mondják, e szög az évek jelölésére szolgált, mert akkoriban alig ismerték az írást. S azért helyezték e törvényt Minerva védelme alá, mert ő találta fel a számokat.” (7, 3, 5; fordította Muraközy Gy.) Hagyomány szerint Numa Pompilius király pontosította a római naptárt, és már írással rögzítette annak adatait. Szakrális szempontból a napokat „munkanapokra”, dies fastira és ünnepnapokra, dies nefastira osztotta. Mivel az év napjainak többsége dies fastiból, azaz „tilalom alatt nem álló” napból állt, ezért a római naptárnak Fasti lett a neve. A pontifexek szabták meg az év napjainak a rendjét, amenynyiben az év folyamán részleteiben ismertették a naptárt.