A Flavius-kori neoklasszicizmus a korabeli irodalomban erősen éreztette hatását. Az Aeneis mintájára olyan eposzok születtek, amelyekben ugyanaz a világkép, ugyanaz az istenapparátus, ugyanazok a stíluseszközök jelentkeznek, mint a vergiliusi eposzban. E korszak epikus költői – Valerius Flaccus, Papinius Statius és Silius Italicus – Vergilius követőinek tekintették magukat annak ellenére, hogy témáik, stílusuk és módszereik olykor igencsak távol estek a vergiliusi mintától. Valerius Flaccus Argonautica című eposzában az argonauták históriáját dolgozza fel, Apollónios Rhodioshoz hasonlóan. Statius a mitológiai eposz terén jeleskedik: Thebais című eposzában a „heten Thébai ellen” címen ismert háborút írja le; a töredékesen fennmaradt Achilleisében pedig Achilleus történetét. Silius Italicus Punica című hőskölteményében a 2. pun háború történetét önti költői formába. Az utókor csak Statius teljesítményét értékelte, Valerius Flaccus és Silius Italicus epikus műve hamarosan feledésbe merült. Az újkor mintha a kortárs Martialisszal értett volna egyet – aki elmarasztalóan nyilatkozott korának epikus költészetéről –, nem fordított figyelmet e költők tanulmányozására. Megítélésük azonban a 20. században változott: egyre több elemző tanulmányt közölnek e költők műveiről, és egyre jobb kiadásokban és fordításokban teszik hozzáférhetővé őket szerte a világon, s egyre több szót ejtenek művészi értékeikről.