Ammianus eredeti latin nyelve a mai olvasó számára bonyolultnak és szövevényesnek, éppen ezért homályosnak tűnik. Egyik első és igen megbízható kiadója, Henricus Valesius szerint Ammianus az anyagkiválasztás és elrendezés, továbbá a megbízhatóság tekintetében a legnagyobb történetírókkal helyezhető egy sorba. Stílusával kapcsolatban megjegyzi, hogy szinte minden szava latin, de a szavak összefőzésében van valami katonás. Kifogásolja, hogy olykor szószátyár, olykor túlságosan fitogtatja tudását. Szövegének ritmusa eltér a történetírás hagyományos stílusától, gyakran tragikus hangnemben tobzódik ott, ahol szelíden áradónak kellene lennie. Valesius ítélete egészében véve pozitív, s kritikus megjegyzéseivel jól rátapint Ammianus sajátos stílusának különleges vonásaira. Az idő múltával azonban egyre negatívabban értékelték szerzőnk írásművészetét. A 19. század folyamán sok olyan kifejezést kigyűjtöttek művéből a kutatók, amelyek korábbi római szerzőknél is előfordultak, s ezzel önállótlanságát bizonygatták. E. Norden a grecizmusok sokaságát kifogásolta nála, s azt a következtetést vonta le, hogy Ammianus nem is tudott megfelelő latin stílusban írni. E kritikus szemlélet Wilamowitznál érte el a csúcspontot: kirekesztette szerzőnket a római irodalom történetéből.