Az 1993-ban elfogadott szociális törvény19 elé két nagy elvárást támasztottak, egyrészt, hogy a jóléti államiság megteremtése felé mutató alaptörvény legyen, amely a konfliktusok felvállalásával egy új, demokratikus és modern szociális ellátórendszer alapjait rakja le, másrészt hatékonyan kezelje az ez időre már széles társadalmi rétegeket sújtó szociális válságot (Havas, 1992; Krémer, 1992). A törvény a válság jeleit hordozza magán annyiban, hogy egy politikai és gazdasági átrendeződés közepén, áttekinthetetlen, kaotikus jövedelmi viszonyok és egyenlőtlenségek közepette próbálta szabályozni a legkritikusabb élethelyzetben levők minimális szociális ellátását. A megoldáskeresés fő iránya az erőteljes decentralizáció volt: ha központi szinten nem lehet áttekinteni a kritikus szegénységi kockázatot és élethelyzeteket, nem lehet követni a jövedelmek, a megélhetési lehetőségek és költségek alakulását, akkor a problémákat csak helyi szinten lehet kezelni. Így a szociális rendszer átalakításának egyik legfontosabb alapelve a decentralizáció lett, amely a központi redisztribúció csökkenésével a források hatékonyabb, célzottabb és pénzkímélőbb felhasználását ígérte (Krémer, 2003). Mindez a rendszerváltás kontextusában kap igen kiemelt figyelmet. A szocializmus évtizedeire jellemző központi újraelosztás és tervezés, a túlközpontosítás még igen közeli tapasztalata tette a legtöbb szereplő számára egyértelművé az Európában is szokatlanul széles jogkörökkel felruházott települési önkormányzati rendszer kialakításának szükségességét. E logikából kiindulva egyértelmű volt, hogy a szociális törvény az önkormányzatokra ruházta a szociálpolitikai végrehajtó hatalmat, azaz a szegények ellátását, a segélyezést a helyi, önkormányzati szintre delegálták (Szalai, 2005).