Az avar uralmat a Balkán-félsziget nyugati részén a horvátok döntötték meg. A horvátok származására vonatkozó első ismert írott forrás Bíborbanszületett Konstantin De administrando imperio („A birodalom kormányzása”) címen emlegetett munkája, amely tulajdonképpen nem krónika, hanem a Bizánci Birodalom diplomatái számára készült kézikönyv. Konstantin szerint a horvátok őshazájukból, a Kárpátokon túli ún. Fehér-Horvátországból a 7. század második felében jöttek Dalmáciába, ahol miután legyőzték az avarokat, új területükön uralmuk alá hajtották az ott már korábban megtelepedett szlávokat. A horvát honfoglalást illetően más teória is van, de a kutatók többsége mai területük birtokba vételét a 7. századra teszi. A horvátok származásával és nevével kapcsolatban szintén több elmélet létezik. A gót és az illír eredet tudományosan nem igazolható, miután vitathatatlan, hogy a horvátok a szláv népek közé tartoznak, s amikor a történelem színpadán felbukkantak, szlávul beszéltek. Érdekes viszont magának a „horvát” népnévnek az eredete: a már feltételezett óiráni eredethez kapcsolódik az iráni eredet elmélete, amelyet azonban még a név etimológiáját elfogadó kutatók is fenntartással kezelnek. Az avar uralom bukását követően a horvátok frank fennhatóság alá kerültek, de ez csak rövid ideig tartott. 852-ben Trpimir fejedelem egyesítette a törzseket, és megalapította a horvát államot, 925-ben Tomiszláv (akinek impozáns szobra Zágrábban, a róla elnevezett téren áll) koronát nyert a pápától. Így a horvátok a nyugati kereszténységhez csatlakoztak. Különböző politikai bonyodalmak után 1102-ben (Könyves) Kálmánt Tengerfehérvárott (ma: Biograd na moru) királlyá koronázták, s ezzel kezdetét vette az 1918-ig tartó magyar–horvát államközösség történelmi időszaka.