1814-ben, az Erdélyi Muzeum létrejöttével úgy tetszett, hogy amit Kazinczy annyira várt, végre megvalósult. Az új folyóirat szerkesztőjének, egykori tanítványának, Döbrentei Gábornak programiratában már valóban szerepelt a „józan Kritika”, s közölte is Kazinczy Himfy-bírálatát.294Más volt azonban az irodalmi teoretikus igénye és más a folyóirat-szerkesztő „praktikus” meggondolása. Míg egyfelől közzétett olyan kitűnő tanulmányokat, mint Buczy Emilnek és Zsombori Józsefnek a kritika meghonosodását sürgető írásai, sőt ő maga is megszívlelendő eszmefuttatást bocsátott itt a kritika üdvéről közre, másfelől mint szerkesztő megfeledkezett a sajátmaga hirdette intelmekről.295Már Kazinczy Himfy-bírálatát enyhítő szerkesztői klauzulával csillagozta meg.296Ezt követően — mivel e bírálat miatt negyven előfizető lemondott —, kritikát közölni többé nem mert, s visszautasította — a szerkesztői konformizmus iskolapéldáját nyújtó levelezés kíséretében — Kölcsey Csokonai-kritikáját is.297Szerencsére — mindenekelőtt Szemere Élet és Literatúrája jóvoltából — e levelek megmaradtak: tanúságul szolgálnak arra, hogy a kritikusi megszólalás Kölcseytől sem igényelt kisebb bátorságot, mint néhány évvel előbb a Tövisek és virágok szerzőjétől, s hogy a kritikák valóságos vesszőfutást jelentettek az ő számára is, — s nem is csupán megjelenésük után, de attól a perctől kezdve, hogy megírta azokat.