Az irodalomtörténet tudományága csak az 1810-es—1820-as évek folyamán alakult ki Magyarországon, irodalomtörténetírás azonban ezt megelőzőleg — a historia litteraria műfaja keretében — több mint évszázados múltra tekinthetett vissza. A historia litteraria — melynek kezdetéül nálunk Czvittinger Dávid „Specimen”-jét (1711) szokás emlegetni — tudománytörténet volt, kiválva immár az egyháztörténet kötelékéből: a tudományok enciklopédiája és könyvészete.612E „tudományok” egyike volt az is, amit ma szépirodalom néven különböztetünk meg, betagozódva a litteratúra néven jelölt, írásban rögzített egyetemes tudás ágainak rendjébe. A litteratúra története: az erudíció története; mint a vele foglalkozó egyik legújabb összefoglaló áttekintés szerzője, Tarnai Andor meghatározza: a historia litteraria nem más, mint a hazai és az egyetemes litteratúra anyagának itthoni számbavétele.613A hazai írástudás, írásbeli műveltség feldolgozása elsősorban a „vir eruditusok” névsorából állott, méghozzá a lehető legterjedelmesebben. A historia litteraria műfaja így egész XVIII. századi története során Wallaszky Pál (1785) és az 1808-ban publikáló Pápay Sámuel művéig arról is megismerhető, hogy roppant anyagtömeget mozgat — mindennemű válogató, minősítő vagy éppen orientáló szempont nélkül. Írástudók hatalmas arányú jegyzékei ezek, melyekbe szerzői — már a duzzasztás kedvéért is — az egyházi és a világi kiválóságokat is befoglalják, s emellett tájékoztatnak a művelődési viszonyok történetéről is. Az iskolák, könyvtárak, a könyvnyomtatás, a közoktatásügy, a tudós társaságok, a vallás stb. ügyének összegző rajzát, az egyes tudományszakok eredményeinek felsorolásszerű rögzítését a legtöbb hazai historia litterariában megtaláljuk.