A COPD és a hozzá társuló emphysema a civilizált világban és hazánkban is népbetegségnek tekinthető. Kezelése népegészségügyi feladat – az állam egészségügyi kiadásai többmilliárdos nagyságúak a betegek gyógyszeres és kórházi kezelésében. Ebben az esetben diffúz, de heterogén megjelenésű és lokalizá­ciójú emphysemás betegségről van szó, amely az életkor előrehaladtával egyre súlyosabb panaszokat okoz a pácien­seknek (elsősorban dyspnoe és kis vérköri keringési zavarok) (12. ábra). A betegek funkcionális állapota nagyon rossz, légzésfunkciós, keringési és DLCO-értékeik nagymértékben csökkentek – egy amerikai sebész (Otto Brantigan) 1957-ben mégis arra vállalkozott, hogy a tüdő legdestruktívabb, perifériás parenchymáját eltávolítsa. Filozófiáját arra a fiziológiai alapra építette, hogy a nagyrészt túltágult, nem működő (söntölő) tüdőszövet helyébe lépő, így a holtteret is csökkentő és funkcionáló parenchyma javítja a beteg klinikai állapotát. Ezáltal javul a bent maradó tüdő elaszticitása, eredményesebb az expektoráció mechanizmusa, csökken a hörgőváladék. A túltágult tüdőhöz kapcsolódó emphysemás mellkas némi statikai átalakulása révén a légzőizomzat kontraktilitása (rekesz, intercostalis) is kedvezően változik. Az ötlet jó volt, a filozófia hiteles, de az akkori sebésztechnikai és aneszteziológiai körülmények miatt csak a próbálkozás szintjén maradt.