A mellkasi szívást, a csöveket, az átjárhatóságot rendszeresen és szisztematikusan ellenőrizni kell. Ez a drainkilépés helyén kezdődik (tartóöltés: laza, szoros), nyák/vérdugó hiányának megállapításával folytatódik, megtörésmentes illesztékeket, toldalékokat (minél kevesebb, annál jobb) igényel, a palackok kötéseinek kontrollját jelenti és végül működő központi szívás (óra) ellenőrzésével fejeződik be. Ebben legfőbb szövetségesünk a nővér. Kerüljük a túl hosszú összekötőket a „belógás keltette holttér” miatt, és a szűk összekötőket (elzáródás.) A tüdő felől mindaddig érkezik levegő-utánpótlás (eresztő parenchymafelszín), amíg azt látjuk, hogy kisebb levegőbuborékokat „ránt” át a szívás. Ezt a jelenséget mély, hosszan bent tartott belégzéssel (Valsalva-manőver), illetve a szívóerő átmeneti növelésével provokálni is lehet. Ugyanilyen figyelmeztető jel, ha a Bülau-rendszeren lévő betegnél köhögésre a páciens felőli, azaz a folyadék alatti csőből buborék távozik. A Heimlich-billentyű esetében azt látjuk, hogy köhögéskor kinyílnak a szelepszárak. Az aktív, „buborékoló” szíváson lévő betegnek a tüdeje ellenben akkor ereszt, ha mély belégzésre – állandó fali szívás mellett – csökken a levegőztetőcső alján a buborékolás ereje, vagy átmenetileg meg is áll. Ilyenkor ugyanis olyan mennyiségű levegő érkezhet a pleuraűr felől, amely mellé a fali szívónak már nem kell szívni a körlevegőből.