Számtalan magyar szólás szerint nincs édesebb az anyatej ízénél: „Az anyatej a legédesebb”, „Olyan édes, mint az anyám teje” stb. (Margalits, 1990). A csecsemő születése pillanatától előnyben részesíti az anyatej édes ízét, míg a számára idegen és túl erős keserű ízt elutasítja (Ranschburg, 1983). Míg az édes íz szeretete veleszületett tulajdonság, addig a sós ízeket csak kétéves kor után kedveli meg az ember. Talán nem véletlen, hogy számos nyelvben szótörténeti rokonság van az „édes” melléknév és a „szopni” ige közt. A német „süß” (édes) szó például kapcsolatban van a francia „sucer” (szopni) és a „zucker, suggar, sugere, cukor” szavakkal (Sulloway, 1987). Korábbi – ma már cáfolt – feltételezések szerint a magyar „édes” szavunk is a „szopik” jelentésű „emik” szóból ered (Benkő, 1967). A lelki fejlődés korai orális szakasza maradandó jeleket hagyott a nyelvhasználatban. Az emberek gyakran beszélnek például „étvágygerjesztő” szerelmi partnerről, és a szeretett személyt gyakran nevezik „édesnek” (Freud, 1981). Sőt olyannyira alapvető az édes-keserű ízdimenzió, hogy a nyelvek a világ emocionálisan legfontosabb dolgainak jellemzését eme nyelvi-érzelmi tengely mentén végzik. Érdemes lajstromba szedni, mi minden volt már édes a világirodalom történetében: