Miután letette a vegyészhallgatók előzetes záróvizsgáját, Georg Meyer33 javaslatára és vezetésével Hevesy 1906-ban hozzákezdett a fémes állapotú nátrium és a nátrium-hidroxid-oldat kölcsönhatásáról szóló doktori disszertációjának megírásához. Azt már tudták, hogy néhány fém sóolvadékból történő elektrolízise során nem érvényesül maradéktalanul Faraday törvénye. E szerint a törvény szerint meghatározott elektromos töltésmennyiség a fématom tömegétől függő mennyiségű anyagot választ ki a fémekből. Különösen a nátrium esetében azonban töltésveszteséget tapasztaltak, mivel a képződő nátrium – a várakozásokkal ellentétben – nem maradt teljes egészében a katódon, hanem egy része nátrium-hidroxiddá alakult. A fizikokémikus Richard Lorenz34 elképzelhetőnek tartotta, hogy kolloid állapotú nátrium képződik fémköd formájában, és azt is, hogy a nátrium valóban oldódik a hidroxidban. Csak úgy állapíthatták meg, hogy melyik feltételezés helyes, ha meghatározták a nátrium oldhatóságát nátrium-hidroxid-oldatban. A vizsgálatokat mindenképpen nátriummal kellett végezni, mert ennek elektrolízises kiválasztása során a töltésveszteség különösen magas volt. A kérdés megválaszolásának nem csupán a fizikai kémia szempontjából volt elvi jelentősége, hanem a gyors fejlődésnek indult vegyipar számára is komoly gyakorlati haszna lehetett, hiszen ebben az időben a fémes állapotú nátrium iránti kereslet igen gyorsan nőtt.