Az univerzum metafizikai szerkezetének spinozai leírását nyomon követve a következőkben ismét olyan mozzanatra bukkanunk, amely semmiképp sem nevezhető megnyugtatóan kidolgozottnak. A véges és végtelen móduszok másik kapcsolódási pontjáról van szó. A Rövid tanulmány még úgy fogalmazott, hogy a „különös dolgokat” az „általános móduszok” – az Etika nyelvére lefordítva: a végtelen móduszok – okozzák. Az Etika azonban ezen a ponton sokkal óvatosabban fogalmaz, s könnyen belátható, hogy jó oka van erre. Hiszen ha akár csak a közvetett végtelen móduszokat nyilvánítaná is a véges móduszok okainak, akkor is nehéz volna belátni, hogy miként „jönnek létre” ezek a móduszok. Éppen annak alapján ugyanis, amit maga Spinoza mond a 21–23. tételben, az Istentől kiinduló oksági láncolatban egyenes úton csak mindig újabb, végtelen létezőkhöz juthatnánk el. Wolfson meggyőző érvelése szerint ráadásul az Etika első tételeinek egyik feladata éppen az, hogy bebizonyítsák, bármilyen nagyszámú lépést tegyünk is meg valamely emanációs elmélet keretei közt a kiinduló létállapot végtelenségétől és anyagtalanságától, az mégsem lesz lehetséges, hogy a végtelenek sorozata megszakadjon, s létrejöjjön a véges anyag.137 A 23. tételt követően tehát nem véletlenül hagy fel Spinoza a végtelen móduszok oksági láncolatának követésével. A 24. tételtől kezdődően pedig már egy sajátos, kettős okságelmélet körvonalai bontakoznak ki az olvasó szeme előtt.138 Sőt voltaképp már a 17. tétel jelzi azt, hogy – legalábbis az embert illetően – szükség van a lényeget, illetve a létezést illető okság megkülönböztetésére: