Ha az Etika felépítésének rendjét egészen hűen akarnánk követni, akkor az elképzelés megismerési módja után kétségkívül az „ész” (ratio) vizsgálata következnék. E tanulmány saját logikája azonban egyrészt azt követeli meg, hogy az Etika egyes rétegeinek a metafizikai alapvetéshez való kapcsolódását bemutassuk, másrészt pedig azt, hogy világossá tegyük: a magán ezen az alapvetésen belül jelentkező feszültség az „Istennek” is nevezett, feltétlenül végtelen szubsztancia és a valósággal létező véges móduszok között – épp a szoros visszacsatolás folytán – minden rétegben megjelenik. Meg vagyok persze győződve arról, hogy ez a gondolatfűzés az Etika belső logikájának legalábbis nem mond ellent. A szoros visszacsatolás kiváltképp a megismerés elméletében válik láthatóvá, hiszen – mint arra már utaltunk – a spinozai metafizika és megismerés-elmélet bizonyos értelemben kölcsönösen egymás alapzatát alkotja. Az önmagának okaként, feltétlenül végtelen szubsztanciaként fölfogott Isten csak egy különös megismerési mód alkalmazása révén válik „láthatóvá”, ám azt, hogy az ember számára megadatik ez a megismerési mód, azt annak a metafizika alaptételeiből való levezetése igazolja. Az „Arnauld-kör”194 egy változata Spinozánál is kimutatható tehát, sőt bizonyos értelemben az egész rendszer vázát alkotja. Az „ész” jelentősége a rendszer megalapozása szempontjából viszonylag csekély.195 A következőkben először tehát az „intuitív tudományról” lesz szó, s csak ez után vizsgáljuk meg az ész spinozai elemzését. A kérdés itt elsősorban nem az, hogy hogyan működik az „intuitív tudomány”, hanem sokkal inkább az, hogy mi az eredete ennek a megismerési módnak, s hogy ennek folytán mi a viszony az elképzelés megismerési módja, illetve az annak alapzatul szolgáló metafizikai alaptézis között, melynek értelmében az ember közösségi létező.