Az etimológia grammatikán túli értelmét mérlegelve igaznak kell tartania véleményt, hogy Anonymus a iaphetita Európába kapcsolta be az országot szómagyarázatával, s egyúttal – a maga szabta határok között – egyenjogúsági igényt jelentett be vele a régebben megtelepedetteknek.38 Az utóbb Kézainál minden következményével vállalt és rendszeresen kidolgozott nézet eme vonatkozása első pillantásra nem tartozik a kritikatörténetre, melynek illetőségi köre – a látszat szerint – csak a tudománytörténeti háttérre, a származtatás forrására és szövegbeli felhasználására terjedhet ki, maguknak az etimológiáknak tágabb körű értelmezése azonban nem feladata, minthogy a történetírás egyik dokumentumában jelennek meg, s a nemesi nemzet ideológiájának fél évezredes alaptételeivé váltak. Egészen azonban nincsen így. Mikor Anonymus a parasztok hamis (sem nem igaz, sem nem valószínű) meséi és a fecsegő jokulátorénekek álomvilága helyett írásos alapra akarja helyezni a magyar honfoglalás történetét, voltaképpen a kritikatörténetre tartozó műveletet végez; amit a fabuláról és az igazságról, a szóbeszédről és az írások magyarázatáról, a történetírók interpretációjáról elmond, világosan utalnak erre. Ezt tették azonban mindazok a történetíró elődök, akik a mondákat „tudós átértelmezés”-ben írták le, s akiknél az írói tevékenységnek ez a része a szóbeli hagyomány „kézzelfogható racionalizálásában” áll.39 Anonymus abban különbözik tőlük, hogy a műveletet a tudatosságnak magas fokán végzi, és önnön tevékenységéről világos szavakkal beszámol olvasóinak Prologusában. Úgy gondolom, e tudatosság lendíti át a korábbról is jól ismert írói kritikát a teoretikus szférába, s teszi a névtelen szerzőt a hazai kritika első nagy alakjává.