Horváth János a latin és a magyar nyelv középkori szimbiózisának történetében a „fejlődés lépcsőfokait” különböztette meg. Az elsőn „élő szóval előadott beszédek” állnak szerinte, „melyek valamely latin előképre támaszkodtak, de nem fordításai voltak annak, hanem csak emlékezetből való szabad tolmácsolásai. E fázisban a latinnak szövegnevelő hatása kevés, legfeljebb reminiszcencia-mérvű. Ez mintegy irodalomkívüli érintkezése az élő magyar nyelvnek a latinnal, s természetesen tovább tartott az irodalom élénkebb megindulása és virágzása idején is.” A második lépcsőfoka fordításoké, „melyeknek első példája a Halotti Beszédet kísérő Monitio, tömeges képviselői a középkor végi kódexek.579 A latin hatása itt már szövegformáló jelentőségű s kivált kezdetben és a hivatalos egyházi szövegek fordításaiban igen nagy arányú. Mérsékeltebb a későbbi szövegekben s a tanítás szabadabb műfajaiban. Ez utóbbiakban u. i. az eredeti szöveg tekintélye nem volt oly korlátlan, mint a hivatalos vagy éppen szent szövegeké, s szabadabb fordítást is megtűrt, vagy régebbi fordítás modernizálását, míg a szent szövegek (bibliai szakaszok) fordítása nagyrészt érintetlen maradt s archaizálódott.” A két szövegtípus olyképpen függ össze egymással, hogy „az irodalmon kívüli szabad tolmácsolás”, valamint „az irodalmi fordítás nyelvi eredményei kölcsönösen hatottak egymásra: ezéi részben kikerültek az életbe, amazéi a fordítás gyakorlatába szivárogtak vissza. Az irodalmi nyelvre nézve e folyamat magyarosító jelentőségű volt: a korai kódexek nyers, sőt különc latinizmusai részben visszahúzódtak, leköszörülődtek hatása alatt s a középkor végére bizonyos egyensúlyi állapot állt be, valamelyes összeegyeztetése a nyelv eredeti és kölcsönzött formakincsének.”580