Aligha lehet tagadni, hogy a Jókai-kódex nyelve olyannyira „könyvnyelv”, hogy latinja nélkül gyakran nem érthető. Nem is annyira régisége miatt, hanem mert fordítója a magyart teljesen a latin rámájára húzta, s ezt az akkori olvasónak (vagy hallgatónak) éppúgy éreznie kellett, mint ahogy a mai kutató megállapíthatja. Félreérthető még a jóval későbbi Cornides-kódex is, ha nem olvassuk bilingvis kiadásban szövegét.584 Ha a „könyvnyelv” azt jelenti, hogy az előbbi kódex nyelve „nyers, sőt különc latinizmusai”-val távol áll az élőbeszédtől, a kifejezés helyes. Ebben az értelemben könyvnyelv még a Cornides-kódexé is, bár meg kell jegyezni, hogy ebben és a szóvá tett esetben a félreértést az okozta, hogy a középkorban magyar nyelven nem tudtak beszélni filozófiáról.585 E hiány mindenekelőtt szókészleti fogyatékosságot árul el; megbocsátható, ha arra gondolunk, hogy a magyar bölcseleti terminológiát Apáczai Csere János és Martonfalvi György próbálkozásai után csak a XIX. században tudták megalkotni. A nyelvészek a kor „könyvnyelvének” állapotáról beszélve nem is a lexikális viszonyokat veszik döntő ismérvnek, hanem azt, hogy „a hangtani és alaktani egységesülés … nem indult el”, ilyenről inkább „csak a mondattan szempontjából lehet szó”, „egyéb téren legföljebb halvány jelei mutatkoznak egy írott nyelvi norma ködös alakulgatásának”.586 Némileg hasonló a helyzet a szövegek terén, amelyeknek szilárdsága az irodalmi gondolkodás bizonyos fejlettségének, ingadozása fejletlenségének jele.