Mint említettem, soha nem fogjuk megtudni, hogyan prédikált egy Árpád-kori magyar pap; még beszédtémáit is csak általánosságban ismerjük. Ugyancsak kinyomozhatatlan, miképpen hangzott a középkor végén egy falusi templomi beszéd. A magyar nyelvű kódexek latinból fordított vagy átdolgozott sermóiból több-kevesebb bizonyossággal már megállapítható, hogyan tudták ez idő tájt a nagyobb templomokban és a kolostorokban a számos formai szabállyal és nyelvi sablonnal megkötött latin műfajt magyarul megvalósítani. Ha ugyanis a szigorú előírások és formulák a hirtelen, tömegesen feltűnő magyar szövegekben következetesen és begyakorlottan fordulnak elő, fel kell tennünk, hogy a szóbeliség szintjén, szokásként kialakult mára magyar ars praedicandi, melynek tézisekben foglalt szabályait még nyomokban sem találták eddig. Ez a józan felismerés minden további kutatás kiindulópontja és nélkülözhetetlen előfeltétele: eleve valószínűtlen ugyanis minden elképzelés, amely a magyar nyelvű írásbeli kommunikáció kezdeti, alacsony szintjén kész formuláriumok létezését tételezi fel, s nem éppen fordítva gondolja a folyamatot: hosszú szóbeli gyakorlat után az alphabetizmus társadalmi méretű előrehaladása tette indokolttá és egyben szükségessé az érvényes szabályok megfogalmazását.