A nyelvtanulási stratégiák taxonómiáinak kidolgozásával párhuzamosan a stratégiák tanításának a módszertana is számos kutatás tárgyát képezte az elmúlt évtizedekben. A kutatások egyik iránya a „sikeres nyelvtanuló modelljének” megalkotását célozta, vagyis azt próbálták meg kideríteni, hogy melyek azok a stratégiák, melyek az eredményes nyelvtanulókat jellemzik (Rubin, 1975), és amelyekkel a gyengébb nyelvtanulók eredményesen fejleszthetők. A későbbiekben kiderült, hogy egy ilyen lista összeállítása lehetetlen, mivel számos módon válhat valaki sikeres nyelvtanulóvá, és a kiváló nyelvtanulók is különböző stratégiákat használnak, illetve ugyanazt a stratégiát más-más kommunikációs célból alkalmazzák (Hong-Nam & Leavell; 2006; Oxford, 2001). Dreyer (1992) összegzése szerint a sikeres nyelvtanulók nemcsak többféle stratégiát használnak, de a használat módja is jóval hatékonyabb, mint kevésbé sikeres társaiké. A stratégiahasználat hatékonysága tehát nem a mennyiségüktől, hanem a használatuk mikéntjétől függ (Chamot, 2008). A kutatások további stratégiahasználatot befolyásoló tényezők között említik a tanuló egyéniségét, tanulási stílusát, nyelvi szintjét, motivációját, kulturális hátterét, nemét, korát, az adott nyelvet, illetve a tényleges kommunikációs helyzetet. Ezek mind módosíthatják az egyén döntését abban, hogy éppen melyik stratégia kerül kiválasztásra és használatra egy adott szituációban. Annak érdekében, hogy a tanulók a leghatékonyabb stratégiát tudják maguk számára kiválasztani, a stratégiák széles palettájának kell rendelkezésükre állni, és jól kell ismerniük saját képességeiket és tanulási stílusukat (Cohen, 2011; Ehrman & Oxford, 1990; Oxford & Ehrman, 1995). Griffith (2008) összegzésében a sikeres nyelvtanuló „nagyszámú nyelvtanulási stratégiát használ, és azokból tudatosan választ a nyelvtanulási céljának szabályozása érdekében” (p. 92).