Az oikosz és a domus (a latin familia lakóhelye, a „ház”) fizikailag és gazdaságilag is zárt egységet alkotott. Építészeti szempontból nem azonos a két épület: a görög világban – a modern régészet által megerősített egykorú leírásoknak megfelelően – az oikosz inkább épületegyüttes, jellegzetes és meghatározó méretű belső közösségi terek nélkül, de funkcionálisan épületekre vagy szobákra tagolva, alighanem nemek és a családban elfoglalt hely (elsősorban szabad családtagok – szolgák) szerint a rendelkezésre álló térben elkülönítve. A római korból lényegesen biztosabb ismereteink vannak a domus zárt egységéről (az oikosz-hoz hasonló forma és életmód a városi domus-szal szemben inkább a vidéki villá-kban ragadható meg), mely részben az időjárási viszonyok ellensúlyozására, részben a család egységét és sérthetetlenségét is jelképező és fizikailag védelmező kevés nyílással, vastag falakkal zárja ki a külvilágot. A szellőzést, világosságot és a viszonylag szabadabb belső életet a középkori kolostorok kerengőiben tovább élő belső kertek biztosítják, illetve a vízgyűjtésre is szolgáló atrium, a ház központi tere, mely nyitott tetővel szintén egyfajta – jóval kisebb méretű – belső udvart képez, egyúttal a legfontosabb további helyiségek közvetlen összeköttetését és közösségi teret is szolgáltatva. A római házban biztos tudásunk van a nemek és rang szerinti elkülönülésről, de egyúttal – legalábbis előkelőbb házaknál – a gyerekszoba létéről is. Utóbbiról egyértelmű statisztikai adatok nem állnak rendelkezésre, de maga a jelenség létezett a római korban.