A Kr. e. 4. századtól felmerül az igény a korábbi, csak szóbeli hagyományból vagy – ma már elveszett – írott részletekből ismert irodalmi művek rekonstruálására, illetve rögzítésére is, s ekkor születnek meg egyebek mellett a homéroszi eposzok máig ismert írott változatai is. A kortárs „kéziratok”, vagyis egy-egy fontosabb irodalmi mű leírt példányának értékét jelzi az is, hogy a klasszikus görög drámaírók műveit Athénban a legfontosabb állami dokumentumokkal együtt, egy helyen őrizték. Forrásaink a szervezett és tudatos „könyvkiadásról”, esetleg „könyvgyűjtésről”, annak kezdeteiről, igen csekélyek és bizonytalanok. Valószínűnek tűnik, hogy ezek az intézmények sokáig a drámaírók műveinek sorsához hasonlóan magas szinten szervezett és elismert módon működtek. A legelső, könyvekkel foglalkozó intézmény, a Kr. e. 3. század végétől a Kr. e. 1. századi római hódításig az egyiptomi Alexandriában működő nagy könyvtár, a Muszeion volt, mely már a könyvkultúra igen magas fokáról tanúskodott. A jelentős utóélettel rendelkező, nevével („múzeum”) a múzsákat idéző, s valóban számos tudományágban működő és kutató tudományos központ jelentősége számunkra nem csupán a benne található több százezer könyvtekercs és más érdekességek miatt jelentős, hanem azért, mert az itt a kutatással egybekötött könyvmásolás, fordítás az antik művek megőrzésének és továbbadásának jelen tudomásunk szerint a római császárkorig az egyetlen megbízható forrása volt. A közkönyvtárak később is magas presztízsnek örvendtek, Rómában a jeles hadvezér és politikus, Vergilius pártfogója, Asinius Pollio, majd maga Augustus és Traianus császár alapította az ismert közkönyvtárakat, utóbbié pedig még mindig együtt működött az állami levéltárral.