A pedagógia, mint a korábbiakból is egyértelmű, társadalmi jelenség. A leginkább a személyiséget középpontba állító értelmezései sem tudják másként bemutatni, mint személyek közti kapcsolatot, interakciót, melynek, ha nem is célja, de mindenképpen egyfajta eredménye az együtt élő felnőtt társadalom működése. A családi nevelés első pillanataitól kezdve a társadalom közössége számára is neveljük gyermekeinket, s különösen elmondható ez az intézményes nevelésről-oktatásról. De nem csupán eredménye vagy célja e munkának a társadalom, az emberi közösség építése, illetve az egyén felkészítése az abban való részvételre. A nevelést és oktatást természetesen eleve is befolyásolják a külső elvárások, egy adott korszak, társadalmi helyzet, befogadó közösség, kultúra hagyományai, problémái, kérdései, feladatai. Ezek a kimondott vagy kimondatlan elvárások ott motoszkálnak a legegyszerűbb ősi édesanya alig több, mint ösztönös gondolataiban és tetteiben, hiszen gyermekét arra készíti fel, hogy életképes legyen az emberek világában és az őt körülvevő környezetben. De ott van a mai kor technokrata családjaiban is, akik – mai szóval élve – az érvényesülés felé segítik gyermeküket, vagy korunk iskolájában, ahol – ki mit keres az életben – mindenképp ugyanez az „életképesség”, érvényesülés, de legalábbis a mai korban megélhető felnőtt boldogságra felkészítő nevelő-oktató munka a cél. Az elvárás kimondott is lehet – erről bővebben a pedagógiai munka külső szabályozásáról szóló fejezet beszél –, hiszen az iskolatípusok, a finanszírozás, a tantervek, a tankönyvek, a vizsgák stb. mind-mind a társadalomnak ugyanezt a külső mércéjét képviselik.