Aligha szorul bővebb magyarázatra, hogy egy Allāh kinyilatkoztatását alapjául vevő jogrendszerben a Koránt illeti meg a jogforrási hierarchiában az első hely. A Korán nem törvénykönyv, annak ellenére, hogy kétségkívül tartalmaz jogilag releváns verseket is. E versek egy része konkrét történeti szituációra adott válaszként jelenik meg, ezért értelmezésükhöz szükséges az aktuális környezet pontos ismerete is. A próféta nem alakított ki egy teljesen új jogrendszert, pusztán olyan követelményeket fogalmazott meg, amelyek a korabeli társadalom gyakorlatában számára elfogadhatatlanok voltak. Az új vallás etikai tartalmával összeegyeztethetetlen szabályok helyett állapított meg új normákat, ám azok részletes kidolgozását a Korán nem tartalmazza. Bár e szabályok széles tematikus spektrumot fognak át a házasságtól a válásig, a rituális előírásoktól az árvákkal való bánásmódig, mégis a hangsúly a szabályok és a szabályok mögött meghúzódó alapelvek erkölcsiségére helyeződik, s nem azok jogi tartalmára, technikai kidolgozottságára. A Korán alapvetően etikai irányultsága szinte minden szabály esetében megfigyelhető, de különösképpen igaz ez olyan kérdések felmerülésekor, mint a borivás, az árvák helyzetével való visszaélés vagy az uzsora. A próféta ezeket a kérdéseket az ember és az Isten közötti viszony keretei között értelmezte, ezért a lefektetett normák megsértése sem jogi, hanem vallási szankciót eredményezett: Isten jutalmazása vagy büntetése a végső szankció, amit az ember el fog majd szenvedni.