A hangtannak, akár fonetikáról, akár fonológiáról van szó, egyáltalán nem része az, hogy a szavak hangalakjait hogyan jelenítik meg vizuálisan az egyes nyelvek beszélői, azaz az írás és a helyesírás. Az írás – csakúgy, mint a beszéd – nyelvi tudásunk kifejeződése, realizációja, „megtestesülése”. Amikor írunk és amikor beszélünk, egyaránt szabályok alkalmazásával tesszük, azonban ezek a szabályok igen eltérő jellegűek. A beszéd korai életkorban, ösztönösen elsajátított és bizonyos mértékig mindig ösztönösen, gyorsan végbemenő tevékenység, az írás szabályainak megtanulása azonban teljes egészében tudatos, és csak későbbi életkorban, viszonylag fejlett nyelvi kompetencia birtokában lehetséges. A beszédben megnyilvánuló nyelvi szabályok nem szándékos, nem tudatos alkotó, szabályozó munka eredményei, míg az íráséi egyértelműen azok. Ezért aztán a nyelvi változások mindig tükröződnek a beszéd változásában, azonban az írás változatlan maradhat a nyelv akár nagyobb mértékű változása ellenére is, ahogy például az angol vagy francia nyelv esetében is történt. Az írás szabályai szinte mindig tartalmaznak önkényes elemeket: a magyar helyesírásban például ilyenek a tízes, húszas, tízen, húszan alakok hosszú magánhangzói, amelyek a beszédben mindig rövidek (ezért sokan így is írják őket). Az ilyen szabályokat ráadásul bármikor meg lehet(ne) változtatni, míg a nyelvre önkényesen, szándékos behatással sokkal nehezebb erős hatást gyakorolni, mivel a nyelvi változásoknak megvannak a maguk saját szabályszerűségei.