É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Hegedűs Attila

Fejezetek a magyar nyelv történetéből


A partikula

Partikula az a viszonyszó, amely nem toldalékolható, más szavakkal nem alkot sem morfológiai, sem szintaktikai kapcsolatot. A módosítószótól eltérően nem felelhet kérdésre. Pragmatikai szerepű, leginkább a beszélő reagálását jelzi a kommunikációs helyzetre. A partikulák érintkeznek az indulatszókkal is, ezért esetükben szóteremtéssel is számolhatunk (de, s ~ is ~ es, csak, no). Szófajváltással alakul partikula névmásból (-e), határozószóból (már, még, heon ’üresen’ → ’csak’), főmondat igéjéből (lám [látom, hogy …lám, …], hadd, akár) már az ősmagyar korban, az ómagyar korban pedig ezeken kívül további szófajokból is: melléknévből (csupa); kötőszóból (avagy): Valanak kedeg kik vttek vala avag ’mintegy’ neg ezeren [Valának pedig, kik ettek vala avagy négy ezren] (Döbrentei-k. 359); indulatszóból az óhaj kifejezésére (vaj). Szóösszetétellel: vajha, nemde, hogyhana, nemdenem stb. A középmagyar és az újmagyar kor folyamán a partikula is erősödő szófajjá vált, alkalmazásának területei: rémakiemelés (csak, csupán, éppen), becslés (avagy, legfeljebb, mintegy), fokozás (egész, elég), bizonygatás (ugye), árnyalás (csaknem, úgymond, mindössze, egyébiránt, maximum).

Fejezetek a magyar nyelv történetéből

Tartalomjegyzék


Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2018

ISBN: 978 963 454 247 6

Hivatkozás: https://mersz.hu/e-gerstner-hegedus-fejezetek-a-magyar-nyelv-tortenetebol//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave