A kínai irodalmi műveket fordítónak a gondolkodás, a logika és az életszemlélet, illetve a nyelv szokatlan másságával, az európaitól gyökeresen eltérő voltával kell szembenéznie. Meg kell találnia azokat a kapcsolódási pontokat, amelyekből elegendő információ gyűjthető egy távoli szellemiség gondolati és logikai rendszerének megfejtéséhez. Ennek egyik legkézenfekvőbb módja az illető kultúra jelrendszereinek megismerése: nyelvének elsajátítása, írott kultúrájának, irodalmának értelmezése, fordítása. „Egy kínai vers magyarra átültetése tulajdonképpen csak sajátos megnyilvánulása annak a törekvésnek, hogy tőlünk idegent – helyileg vagy időben távolit – ismerjünk meg” – írja Szegedy-Maszák Mihály fordításelméleti tanulmányában.4 Esetünkben a „helyileg vagy időben távoli” helyileg és időben távolira módosul, amikor a klasszikus kínai irodalmi hagyomány tolmácsolásáról beszélünk. Az interpretáció kontextusát átszínezi a tradíció fogalmában rejlő időt és teret egyesítő történetiség, amely maga is önmagunk folytonos újraértelmezésének mozzanatát hordozza. Ha a „…fordítani annyit jelent, mint távoli kultúrák között kapcsolatot teremteni…”5 állítását tekintjük kiindulópontnak, akkor a fordított szöveg működési mechanizmusainak feltárásakor az érintkezésbe kerülő kultúrák és nyelvek egymásra hatásait kell megvizsgálnunk a forrás- és a célszöveg sajátosságainak figyelembevételével. Az interpretáció lényeges mozzanata az egyes értékek megismerése, majd értelmezése és végül reprodukálása valamely kódrendszer segítségével. Ezt a folyamatot kísérhetjük figyelemmel, amikor egy kultúra jel- és szimbólumrendszerének vonatkozásában egy másik kultúra lényegét vagy jelentését, esetleg bizonyos, számunkra érdekes jelenségeit próbáljuk megfejteni. A megközelítés jellegét mindig alapvetően az a távolság – az azonosság vagy a különbözőség mértéke – határozza meg, amely az összevetés alapjául szolgáló két kultúrát elválasztja.6 Hagyományaik, kulturális örökségük nagyarányú egyezése azonban a megfigyelő-értelmezőt gyakran az egyetemesség gondolatával kápráztatja el, így bizonyítva a különböző forrásból származó kulturális jelenségek ekvivalenciáját. Másrészről viszont – ahogy Szegedy-Maszák Mihály a fordítás problémájának kapcsán megjegyzi7 – ha nem az egyetemességet, hanem a viszonylagosságot látjuk elsődlegesnek a kultúrákban, akkor kölcsönhatásukat összeütközésként, szembesülésként szemlélhetjük. Az értelmezés azonban önmagunk értelmezésével kezdődik, majd az így kapott, lehetséges jelentések szolgálhatnak kiindulópontul a tőlünk távoli kultúrák irodalmának befogadásához. Montaigne-t idézve: „akkora különbség választ el bennünket önmagunktól, mint amekkora a különbség magunk és mások között”.8 E sajátos megkötöttség állapota teszi lehetővé számunkra, hogy átjárhatóvá tegyük a kultúrákat elválasztó határokat, s a különbözőségben felfedezzük az azonosságokat. Az értelmezés, újraértelmezés fázisában válik világossá, hogy melyek azok az idegen kultúrából származó jelek, jelenségek, amelyeket egy másik a maga rendszerébe beépíthetőnek tart, esetleg a sajátjaként tud elfogadni. Esetenként a kulturális és a társadalmi változások következményeként az adott korszakot jellemző kérdésekre nem a saját kultúra adja meg a választ, a magunktól való eltávolodás kulturális, sőt földrajzi értelemben vett eltávolodást is maga után vonhat. A modern európai fordítástörténet kiindulópontjának tekinthető a Biblia fordítása, amelynek szövegei között jó néhány fordítás szerepel, és amelyek olvasataira az európai irodalomban számtalan példát találunk. Kultúrtörténeti vonatkozásban pedig segítséget nyújthat annak megítélésében, hogy milyen problémákat vet fel a fordító számára a nyelv idegensége mellett a kultúrkör idegensége, ugyanakkor hogyan válhatott mégis az európai hagyomány részévé a Biblia világát idéző szövegkorpusz. A kínai költészet textusainak a magyar lírában való továbbélése a Biblia-fordítások szöveghagyományainak változásaival mutat párhuzamot. A bibliai szövegek nemzeti nyelvre fordítása végső soron a hagyomány átfordítását is jelenti, amely az őseredet látókörbe vonásán kívül az ősegység nyelvi rekonstruálására is irányul. A magyar irodalomban a műfordítások a kultúrák és irodalmak magyar hagyományon kívüli kontextusába vezetnek át, amely egyszersmind a magyar hagyomány horizontjának kiszélesedésével is együtt jár. Olyan összefüggéseket ismerhetünk fel, amelyek az irodalmi paradigmaváltás fényében a kínai hagyományok európai irodalomban való továbbélését magyarázzák. Támaszkodhatunk Walter Benjamin fordításértelmezésére, amely szerint a fordítás a mű túlélését jelöli, amely ugyanakkor implikálja folyamatos módosulását, rögzített szavainak utóérését.9 A fordítások kritikai vizsgálata néhány alapvető kérdés tisztázását teszi szükségessé: a célszöveg milyen viszonyban áll a forrásszöveggel, illetve ha az eredeti szöveget a forráskultúra nyelvi megnyilatkozásának tekintjük, az eredeti mű jellegzetességei miként érvényesülnek a fordításban. A téma kapcsán létrejött elméleti munkák természetesen számos szempontot megfogalmaztak, amelyeknek véleményük szerint érvényesülniük kell az ideálisnak tekintett fordítás születésekor. A fordítások megközelítésében a befogadáselmélet fogalmait hívjuk segítségül: a fordítás újraolvasás és értelmezés. A fordító a történelmi-kulturális-nyelvi meghatározottságával válik a fordítás középpontjává, a szöveg életre keltőjévé. A vele szemben támasztott elvárásrendszer nem különbözik kora általános elvárásrendszerétől. A fordított művet egyfelől áthatja a befogadó kultúra jellege, a célnyelv állapota és felkészültsége, a fordító műveltsége, nyelvkészsége, másfelől befolyásolhatja az eredeti műnek a maga vonatkozásrendszerében elfoglalt pozíciója. A forrásszöveg mindenekelőtt a fordító által képviselt nyelvi és kulturális közeggel kerül interakcióba, amelynek során a célszöveg létrejön. A folyamat két vége, a forrás- és a célszöveg között fennálló viszony elemzésével körvonalazódnak azok a mozgatók, amelyek a fordítás szövegének létrejöttében megnyilvánulnak. Az inter-, a közöttiség fogalmának tágabb (interkulturális, intertextuális) összefüggésrendszerben történő vizsgálata során tárul fel a műfordítás értelmezési horizontja. A fordítás megítélésekor a nyelvismeret mellett a kultúra ismeretére is támaszkodunk, a fordítás eredményességét azonban befolyásolja a forrásszövegek értelmezhetősége. Anélkül, hogy a befogadás folyamatának történeti aspektusait vizsgálnánk, szembesülnünk kell azzal a problémával, amelyet a kínai kultúra tekintetében a hagyományok évszázadokat felölelő történetisége jelent. Az európai egyetemességtudat különbségeket elkendőző jellege megakadályozhat bennünket abban, hogy például a kínaiak miénktől eltérő időszemléletét, amely szerint az időszámítás ciklikus, és nem lineáris, a történelem nem folyamatos előrehaladás, hanem léthelyzetek szabályosan ismétlődő visszatérése, értelmezni tudjuk. A hagyomány ennek megfelelően nem a múlt elfeledett, túlhaladott életbölcsessége, hanem jelenlévő valóság. Az egyén többszörösen meghatározott, ős és utód, szülő és gyermek egy személyben, aki a társadalom és a világ szerves és nélkülözhetetlen részeként, annak fenntartójaként tölti be küldetését. A kínai gondolatvilágot áthatja az egyetemesség, az iránta érzett felelősség, amely háttérbe szorítja a személyiség individuális megnyilatkozásait. Mondhatnánk, hogy a kínai írott hagyomány értelmezéséhez elengedhetetlen feltétel a kultúra beható ismerete, tanulmányozása, ugyanakkor a kínai versek magyar fordításai nagyobb részt nem sinológusok munkái.