A rekreáció sok értelemben elnyűtt, mégsem teljesen megértett fogalom. A rekreáció nem csupán sport, és főként nem kalandsport, hanem „eszmei és gyakorlati választevékenység meghatározott társadalmi kihívásokra” (Kis, 1998). Ezáltal a rekreáció a civilizációs ártalmak csökkentésére kialakult tevékenység, melyek közül a legkönnyebben kivédhető a rendszeres testmozgás hiánya. A rekreáció nem egyszerűen csak sport, és nem a sportolás eredményeképp kialakuló kellemes közérzet, hanem egy eszköz az egészségmegőrzéshez, a minőségi élet eléréséhez és a kellemes közérzet megszerzéséhez, mely egyaránt eredményez felfrissülést és szórakozást. A rekreáció ezáltal a szabadidő eltöltés kultúrájává léphet elő, a munkavégző képesség helyreállítása és növelése érdekében, melyet az egészségnevelésen keresztül már gyermekkorban népszerűsíthetünk. Ennek értelmében azokat az egyéni és társadalmi érdekeket kielégítő pozitív magatartásformákat nevezzük rekreatívnak, melyek az ember szomatikus, pszichés és szociális közérzetének, és optimális teljesítőképességének újrateremtését, valamint megújulását eredményezik. Ennek értelmében a szabadidő minőségi eltöltése következtében kialakul egy többlet, melyet az ember a személyisége vagy munkája fejlődésének, valamint érdeklődésének elmélyítésére szentelhet (Szabó, 2009).