A független India a hidegháború árnyékában, éppen megszabadulva a gyarmati állapotból kerülni akarta újabb nagyhatalmak befolyását, ezért autarkiás gazdaságpolitikát követett. A háborús években világszerte megjelent gazdasági tervezés, valamint az indiai nemzeti nagytőke 1930-as években megfogalmazott követelése nyomán Indiában létrehozták a Tervbizottságot, és bevezették az ötéves terveket, amelyekből tizenhárom készült. Néhrú miniszterelnöksége alatt és után szocialisztikus törekvések érvényesültek. Minden terv valamilyen területre összpontosított. Az állami („közületi”) szektor szerepe a „vegyes gazdaság” kiépítésében az erős állami ellenőrzés és engedélyezési rendszer megvalósítása volt. A kulcsiparágak, később a fontos bankok és biztosítótársaságok állami kézbe kerültek. Végső soron elhatalmasodott a bürokrácia és a korrupció, lelassult a gazdaság növekedése. A hiánygazdaság mindenütt a korrupció melegágya, és ez alól India sem volt kivétel. A „vegyes gazdaság” állami szektora azonban olyan költséges beruházásokat hajtott végre, amelyekre akkor a magántőke nem volt képes (vas- és acélipar, energiatermelés, infrastruktúra-fejlesztés stb.), viszont a kibontakozásához szükség volt rájuk. Az indiai állam soha nem törekedett a magántőke felszámolására, sok tekintetben azt szolgálta, és együttműködött vele. Ez a rendszer már az 1970-es években a gazdasági fejlődés gátja lett – még akkor is, ha bizonyos területeken sikereket ért el. Ezek között említendő a mezőgazdaság, amely számos modernizációs intézkedés – például a zöld forradalom, a nagy hozamú vetőmagok országos elterjesztése – eredményeképpen az 1970-es évek elejére önellátó lett. India a továbbiakban már nem szorult gabonabehozatalra. Korábban India ugyanis amerikai gabonasegélyt kapott. Ma már számos mezőgazdasági terméket exportál.