Rendhagyó módszertani bevezetőm kiindulópontjául az egyik legeredetibb mai francia 17. század-kutató filozófus, Pierre Guenancia egyik legutóbbi könyvét választom, melyet Le regard de la pensée. Philosophie de la representation címen jelentetett meg. E könyv egyik fontos tézise arra a kritikára vonatkozik, amelyet mind a posztmodernhez tartozó, mind pedig az analitikus filozófiára orientálódó szerzők gyakorolnak a fölött, ahogyan Descartes és a kora újkor paradigmatikusnak tekintett gondolkodói értelmezték az elme szerepét a megismerésben, valamint az elme viszonyát megismerő tevékenységünk elsődleges célpontjához, a „külső” világhoz. Nem szeretnék most belebocsátkozni Guenancia gondolatmenetének részleteibe. E nélkül szeretném rögzíteni, hogy egyetértek általános tézisével, mely szerint az elme alapvetően szabadon tevékenykedik akkor, amikor megragadni igyekszik a valóságot – tág értelemben véve a „szabad” kifejezést. A valóságot megjelenítő elme nem pusztán megtapasztalja, teljességgel passzív módon a külső világból érkező hatásokat, hanem maga is alakítja megragadását. Valamilyen mértékben mindig őrajta is múlik, hogy milyen keretben, milyen aspektusból, milyen – a kanti-fenomenológiai értelemben vett – sémán belül jeleníti meg a tapasztalt tárgyat a maga számára (ez a francia se representer kifejezés Guenanciától hangsúlyozott értelme: nem passzívan jelenlévővé tenni, „tükrözni”, hanem az újraalkotás értelmében megjeleníteni).