A pszichofarmakológia viszonylag fiatal tudományág, mai értelemben vett pszichofarmakológiáról csak a II. világháború utáni időktől fogva beszélhetünk. A központi idegrendszer működését befolyásoló gyógyszerekkel, a mentális betegségek, illetve azok magatartástüneteinek gyógyszeres kezelésével foglalkozik. Ennek következtében mind a gyógyszertan (farmakológia), mind pedig a pszichiátria részterületét képezi, és közvetlen kapcsolatban áll az idegtudományokkal, ezen belül az agy élettani funkcióit tanulmányozó neurofiziológiával, valamint a szinaptikus ingerületátvitelt és a különböző neurotranszmitterek működését vizsgáló neurokémiával. Bár az elmebetegségek és a lelki zavarok tüneteinek kezelésére az ókortól kezdve alkalmaztak különböző gyógyszereket, alkoholos italokat, ópiumot vagy hioszciamint tartalmazó növényi kivonatokat is, hatékony kezelési eljárások hiányában a pszichiátriai betegek ellátása inkább a deviáns magatartású egyének izolálását, a társadalom velük szembeni védelmét jelentette, tehát a kusztodiális (őrző) szempontok álltak előtérben (Tringer 2010). Bár a XIX. század második felétől beszélhetünk a tudományos pszichiátria kezdeteiről, a századforduló és a XX. század első évtizedei inkább a pszichopatológiai tünetek szisztematikus leírásában, a pszichiátriai diagnózisok kidolgozásában mutattak fel eredményeket. A XIX. századi hisztériakutatások (Bernheim, Charcot), majd a XX. század elejétől elinduló pszichoanalízis a pszichiátriai osztályokon kezelt betegek ellátását lényegében nem módosították. A betegség spontán lefolyását megváltoztató terápiás módszerek nem álltak rendelkezésre, a pszichiátriai betegek életük jelentős részét elmeosztályokon, ún. „tébolydákban” töltötték.