Az ebbe a csoportba tartozó szerek hatékonyak a különféle hangulatzavarok, továbbá szorongásos kórképek kezelésében. A depresszió az egyik leggyakoribb pszichiátriai kórkép, általában az egyes országokban átlagosan a lakosság mintegy 5-6%-át érinti, de a nemzetközi statisztikák szerint életében legalább egyszer major depressziós epizód miatt kezelésre szorul a lakosságnak közel 20%-a (Magyar és Szökő 2011a). A kezeletlen depressziós betegek öngyilkossági halálozása rendkívül magas, és a különböző szomatikus megbetegedések is gyakoribbak a depressziós betegek között. Mindezen túl a depresszió az egyénnek komoly szenvedést okoz, és a társadalom számára a munkaképtelenség miatti társadalmi károk is jelentősek. A depressziós betegek mintegy 10-15%-a bipoláris mániás-depressziós zavarban szenved, mintegy 25%-uknál unipoláris endogén depresszió áll fenn, és körülbelül 60%-ra teszik a reaktív (szekunder) depressziók arányát (Magyar és Szökő 2011a). Az antidepresszív szerek felfedezése 1954-ben kezdődött, amikor Bloch és munkatársai beszámoltak TBC-s betegek iproniazid kezelés során tapasztalt pozitív hangulati változásairól. Az iproniazid helyébe – annak jelentős májkárosító hatása miatt – a klinikumban is alkalmazható MAO-gátló szerek léptek. A nialamid (Nuredal) 1960 és 1994 között Magyarországon is forgalomban volt. Azonban ennek szedése során, irreverzibilis hatása miatt jelentős diétát kellett tartani, ami a magas tiramintartalmú ételek kiiktatását jelentette a hipertenziós krízis (sajtreakció) elkerülése érdekében (Rihmer és Pestality 2009).