A XVII. század elején a szaktudósok – orvosok, fizikusok, csillagászok – előtt egyre világosabbá vált, hogy Arisztotelész nézetei, kinek-kinek a saját szakterületére vonatkozóan, nem tarthatók fenn. Az egyetemeken az oktatásban is, a tudományban is igen nagy helyet kaptak a humán tudományok (a filozófiának a természetfilozófián kívül eső részei, tehát a logika, metafizika, retorika, etika); ezekkel kapcsolatban viszont az arisztotelizmus csődje egyáltalán nem mutatkozott. Nem beszélhetünk tehát még Arisztotelész filozófiájának teljes megdöntéséről. Az egységes filozófiai rendszer hiánya azonban lassan tudatosodni kezdett. Még a Dialógusból ismert megrögzött Arisztotelész-hívő Simplicio is kételyekkel eltelve aggódik azon, hogy egy teljes rendszer hiánya esetén mi lesz az a biztos alap, amely segítségével az igazsághoz el lehet jutni, illetőleg egy állítás igaz volta bizonyítható vagy cáfolható, és ugyanakkor sajnálta is az arisztotelészi gondolatrendszer csodálatos épületét, amelynek létrehozásán és feldíszítésén a múltban annyi nagy elme fáradozott (3.4-1 idézet). A művelt társadalom igénye az új filozófiai alapvetés iránt tehát megvolt. Részben az igazságkeresés új módszerét várták, részben ezen új módszer alapján felépített teljes rendszert, amelyben ismét újra mindennek megvan a maga helye, és amelynek alapján bármely állítás igaz volta eldönthető. Végső fokon egy új filozófiai rendszer megszületésére vártak, amely majd felváltja Arisztotelész rendszerét.