A nagy reformpedagógiák mindegyike radikálisan változtatni próbált a tanulás terein is, nem csak a tanulás módszerein és tartalmán. Maria Montessori gyerekméretű bútorokat készíttetett a Gyermekek Házába. Ma már szinte lehetetlen elgondolni, de előtte az óvodákban is felnőttméretű székeken és asztaloknál ültek a gyerekek. Montessori vezette be az eszközök és játékok szabad polcos rendszerét, nála voltak először úgy kirakva a játékok, hogy azokból a gyerekek kedvükre válogassanak. Korábban az volt a szokás, hogy az óvónő elzárt szekrényből vette elő a játékot a játékra kijelölt időben. Freinet az osztályteremben a nyomdagépet tette a katedrára, a tanári asztal helyére, ami hirtelen átrendezte a szerepeket, és a tanárt a diákok alkotótársává tette. Dewey iskolájának központjában pedig a műhely állt, ahol a diákok valódi elfoglaltságot kaptak, projekteket hajtottak végre, dolgoztak, a tanulás pedig ennek a munkának a járulékos mellékhatása volt csupán. Bár a reformpedagógusok számos elképzelése gyökeret vert a közoktatásban – például az egyéni orrfújás, amely szintén Montessori-találmány –, érdekes módon a tanulási terek átalakításában alig lehet sikerről beszélni. Megállapíthatjuk, hogy a mindenféle reformok közepette az alapvetés nem változott: a tanár a tanórán tantárgyakra tanítja a tanulókat a tanteremben.