Ahhoz, hogy irodalom történjék, szigorúan véve nincs szükség irodalomtörténetre. Ennek értelmében az újkori irodalmiság sincs eredendően ráutalva arra a diszciplínára, amelynek visszfényében a 19. század első harmadának végén történeti lényegűként ismert rá magára. Ez a tudomány azonban nagyon sokat, túlságosan is sokat tud a történelem irodalmi valóságáról ahhoz, hogysem kérdésessé engedné válni az irodalom hovatartozásának (kulturális) fakticitását és az irodalmiság megtapasztalhatóságának (esztétikai) rendjét, illetve mindezek magyarázatának diszkurzív alapzatát. Horváth János, aki mindenki közül a leghívebben hallgatott rá „irodalmunk történeti anyagának a vallomására”,669 anélkül, hogy elhanyagolná a történetiként értett művelődés és művésziség konstitutív szerepét az irodalmi tudatalkotásban, talán a legnagyobb nyomatékkal képviselte azt az elgondolást, hogy „genetikus önismeretének, az irodalmi tudatnak önálló szervéül, tudatosodási folyamatának beteljesítéséül fejlesztette ki szaktudományunkat az irodalom”.670 Ez a maga idején meglepően korszerű, az irodalmi alapviszony történetiségében megalapozott, és komplex változékonyságában is „önelvű” irodalomfogalom attól nyeri el a maga messze kisugárzó jelentőségét, hogy rajta keresztül Arany és Gyulai úgy kerülnek a fejlődés csúcsára, mint akiknek a művében a legpéldásabban mutatkozik meg az irodalomtörténet irodalmi származása: „mindketten irodalmi elvű művelői is az irodalomtörténet tudományának.”671