Mi váltja ki a téri figyelem automatikus váltását? A válasz látszólag egyszerű: feltűnő ingerek a látómezőben. Valójában azonban ez a kérdés az utóbbi évek egyik legaprólékosabb kísérletsorozatának témájává vált. Vannak olyan ingerek, melyek kiugróak a többiek közül, mint ezt az 1. ábra mutatja. Ha a homogén ingerelemek között megjelenik egy eltérő, erre általában automatikusan felfigyelünk. Az előzőekben bemutatott Posner-típusú kísérletek, illetve ennek változatai lehetőséget teremtenek arra, hogy pontosabb képet kapjunk, milyen esetben vonják magukra önkéntelenül a figyelmet olyan környezeti mozzanatok, melyek nincsenek kapcsolatban az éppen folyó célirányos viselkedéssel. Az ilyen kísérletekben a feladat jelző ingerével egyidejűleg (vagy valamivel előbb) megjelenítenek a vizuális mezőben egy olyan ingert, melynek a feladatban nincs szerepe, és azt vizsgálják, hogyan alakul a teljesítmény (általában a reakcióidő) az ilyen ingerek hatására. A figyelemelterelő hatásra a reakcióidő növekedéséből lehet következtetni. Jonides (1981) kísérlete tipikus példa. Egy mintegy 3 szögfok nagyságú kör kerületének megfelelően, nyolc lehetséges hely egyikén jelentek meg betűk. A feladat az volt, hogy az egyik célinger (L) betű megjelenésekor a bal, a másik célinger (R) megjelenésekor a jobb oldali gombot nyomják le. A Posner-típusú feladatok e típusának (2. ábra) megfelelően jelző ingereket is adtak. A centrális jelző inger egy nyíl volt a középpontban, mely kifele mutatott (a célinger megjelenésének valamelyik potenciális helye felé), a perifériális jelző inger pedig kívülről mutatta az egyik lehetséges helyet. Az irreleváns ingerek hatása szempontjából a kísérletnek az a változata érdekes, amikor a jelző inger 12,5% valószínűséggel mutatta a célinger majdani helyét, azaz teljesen véletlenszerű volt, hova mutatott. A résztvevők egyik csoportjának azt az instrukciót adták, hogy figyeljenek a jelző ingerekre, a másiknak pedig azt, hogy nem érdemes a jelző ingerekkel törődni, mivel véletlenszerű a kapcsolata a célinger megjelenésének helyével. Amikor a személyek figyelték a jelző ingert, a centrális és a perifériális jelzésnek is megmutatkozott a hatása. A próbáknak abban a kisebb hányadában, amikor a nyíl a célinger helyére mutatott, a reakcióidő rövidebb volt, és csökkent a hibázások száma. Amikor az instrukció arról szólt, hogy nincs kapcsolat a jelzés és a célinger helye között, a centrális jelzésnek (azaz az akaratlagos figyelmi áthelyezésnek) megszűnt a hatása, a perifériális ingeré viszont megmaradt. Johnson és Yantis (1992) egy hasonló kísérletben még jobban kiélezték a helyzetet: a résztvevők tudták, hogy ahova a jelzés mutat, ott az adott próbában biztosan nem jelenik meg a célinger. Ennek ellenére az ilyen feltételben a reakcióidő hosszabb volt a külső jelzések megjelenésekor, mint nélkülük. A zavaró hatás tehát megjelent. Maximális a hatás, ha a célinger mintegy 200–250 ms-mal követi a zavaró ingert (Nakayama, Mackeben, 1989).