„Christus vincit! Christus regnat! Christus imperat!” (Krisztus győz! Krisztus országol! Krisztus parancsol!)1 A gall-frank laudes regiae (királyakklamáció), amely Nagy Károly uralkodói beiktatási liturgiáján hangzott el, a győztes császár-hadvezérnek kijáró attribútumokkal ruházva fel a Krisztust teljesen más képet sugároz, mint ha például olyan attribútumokat sorolt volna fel, mint „Ember Fia”, „Isten Báránya” vagy „Jó Pásztor”.2 A kifejezések tudatos megválasztása a királyi, illetve valójában római császári igényekkel fellépő Nagy Károly teológiai legitimációs törekvésével magyarázható, amely tudatosan fonja össze a földi és az égi uralkodó képét. Az égi és a földi hatalom analógiája a világi hatalom és az isteni gondviselés összekapcsolásának lehetőségét fejezi ki, mely végső soron a földi berendezkedés legitimálásának eszköze. Az akklamáció formulája, amely részben a római császárok katonai titulatúráján alapul (victor – hódító, imperator – fővezér), a római katonai nyelv (sermo castrensis) eszközeivel – melyek közé a biblikus „király” is be van illesztve – a Krisztusra a győzedelmes hadvezető főparancsnok képét illeszti.3 A Krisztusra alkalmazott uralkodói analógia azonban elkerülhetetlenül két irányban közvetít az attribútumok között. Az akklamáció ugyanis éppen azáltal, hogy a Krisztust a császári főhatalom e világi attribútumainak felsorolásával magasztalja, egyúttal a politikai fogalmak ennek révén bekövetkező spiritualizálásán keresztül a kapcsolat megfordítását is lehetővé teszi, azaz a földi uralkodók, illetve politikai elméletek számára is megengedi a transzcendens legitimációt. A politikai ideák spiritualizálása ugyanis egyúttal sugallja a teológiai gondolatok politizálódását, ha tetszik, megengedi szekularizációjukat és világi politikai felhasználásuk lehetőségét. Ha a Krisztust császári hatalmi attribútumokkal ruházzák fel, annak a hátterében rendszerint felfedezhető, hogy a földi uralkodók – „e világ hercegei” (Jn 12,31 stb.) – cserébe krisztusi attribútumra tartanak igényt önnön igazolásukra.