Kolléganőm mesélte, hogy hívott egy ablakszigetelőt. Egy fiatalember érkezett, aki szépen dolgozott, és közben beszélgettek. Elmesélte többek között, hogy ez a szakmája, de nem a fő bevétele. Szerencsejátékból él. A kolléganőmet is megérintette a vallomás hangulata, és bevallotta az ablakszigetelő fiatalembernek, hogy ő nagyon fél a játékbarlangoktól, hiszen csillapíthatatlan vágyat érez a közelükben. A fiatalember hátrafordult, és csak annyit kérdezett: Van neked szerencséd? Nincs – mondta kolléganőm. Akkor kerüld el a szerencsejátékot. Képzeljük el, hogy megkérdeznénk a szervezetvezetőt: Van neked szerencséd? Nagyobb összegbe lefogadom, hogy nyolcvan százalékuk azt állítaná, hogy nincs! Akkor nagy ívben kerüld el az újsütetű kiutak keresését! – mondaná neki az ablakszigetelő, aki főállásban szerencsejátékos. A múlt századi illemtankönyvek szívesen ajánlották a „Van szerencsém!” köszönési szófordulatot, melynek használata itt-ott még él a nyelvben. Talán itt és most szerencséje van annak, aki így üdvözli azt, akivel épp most találkozott. Egyszerűbben mondva: vagy találkozunk a szerencsével, vagy nem. A lényeg az, hogy ha összefutunk vele, akkor felismerjük-e. Nos, vizsgáljuk meg, hogy a feltételezett nyolcvan százalék – aki azt mondaná, hogy nincs szerencséje – összefutott-e valamikor valahol valakivel, és az meghatározta-e, hogy egy szervezet vezetője legyen.