A szociológia által megfogalmazott terminológia, mely szerint a társadalom alapegysége az egyén, Max Weber hatására kezdett felbomlani. Az egyének különböző élethelyzetekben különböző szerepeket gyakorolnak, melyekben a viselkedésük többnyire kiszámítható. Ez azt is jelentheti, hogy a társadalom kész cselekvési mintákkal szolgál, hogy hogyan kell cselekednünk, és ezek a minták építik fel a társadalmi valóságot. Weber gondolkodásában a társadalom alapegysége a cselekvés, és cselekvéstipológiájában célracionális, értékracionális, affektív és tradicionális cselekvést különböztet meg. Jürgen Habermas a cselekvéstípusok kapcsán leírja: a sikerre irányuló cselekvést instrumentálisnak, az ellenlábas válasz lépésével kalkulálót stratégiának nevezzük. A stratégiát szembeállítja a kommunikatív cselekvéssel, ahol „a résztvevők cselekvései nem egocentrikus sikerkalkulusok, hanem kölcsönös megértés segítségével hangolódnak össze. A kommunikatív cselekvés során a résztvevők elsődlegesen nem saját sikerükre, hanem kölcsönös megértésre orientálódnak” (Habermas, 1994). A modell szerint az instrumentális cselekvés nem társadalmi cselekvés, míg a szembeállított kettő társadalmi cselekvésként rendszerezhetők. Habermas nagy vitapartnere Niklas Luhmann volt, aki saját irányzatát műveleti konstruktivizmusnak nevezi. Luhmann a kritikai vonulatot elvetette, és nem a világba való beavatkozást, hanem a modernség értelmezését tartotta feladatának. Nem pusztán analitikai rendszerelméletet formált meg, mint Talcot Parsons, aki a modernség általános problémáit foglalta egységes rendszerelméleti-funkcionalista keretbe, és az egységnyi cselekvést (unit act) állította fókuszba. Luhmann 1984-ben kiadott Társas rendszerek (Soziale Systeme) című munkájában megfogalmazza Parsonsszal szembeni elméleti kifogásait, és egységes rendszerképpé formálva paradigmaváltást visz végbe a rendszerelméleten belül. Luhmann az empirikus megközelítés híve volt, amely révén a reális világ jobban megragadható. Az új feladat az volt számára, hogy ha elveti a pusztán analitikai rendszerelméletet, akkor hogyan lesz képes kimutatni az egyes társadalmi alrendszerek közötti határokat. Luhmann álláspontját úgy foglalhatjuk össze, hogy egy-egy társadalmi alrendszer akkor képes elhatárolódni a társadalomban megtalálható másik alrendszertől, ha bizonyos logikák mentén és érvényesség mellett az egyes alrendszerekben résztvevők szelektálják a valóságról kapott információkat. Az alrendszerek univerzálisan elfogadják ezeket a szelekciós logikákat, és kizárólag az úgynevezett bináris kódok rendszerében kommunikálnak egymással. (Luhmann a külvilág élményeinek szabályszerű feldolgozását a bináris kód fogalmához köti, amely egy adott alrendszer működését legfőképp jellemző értékszempont. Egy alrendszer professzionális jellegét a bináris kód érvényesülésének szintjéhez köti. A rendszer annál racionálisabb, minél inkább erre a kódra redukálja kapcsolatát a külvilággal. A redukció magas fokán éri el az alrendszer azt, amit Luhmann professzionális intézményrendszernek nevez [In: Pokol, 1991]).