A gyermek élete első időszakában a biológiai szükségletei szerint érzékeli az idő múlását, a csecsemő állandóan a jelenben él. A gondoskodással (etetések, fürdetések, ébrenléti szakaszok) a szülők lassanként kialakítják a napi ritmust. A gyermek hároméves kor körül, a beszéd megjelenése után kezdi használni az időperspektívát kifejező relációszavakat, ekkor már igeidőket is használ (Mérei és V. Binet, 2006). A gondozókkal való közvetlen viszonyban az idői fogalmak egyre érthetőbbé válnak: „mindjárt megyünk fürdeni, evés előtt már ne egyél csokit”, az elsődleges és másodlagos szocializációs közeg életrendjének, eseményeinek ritmikus változása ad támpontot a gyermekeknek az idői tájékozódásban. A napi ritmus segítségével tapasztalatot szereznek a napok múlásáról, ami kialakítja a „ma” fogalmát, azonban a napszakokat kifejező fogalmak használatában még pontatlanok. A napok egymáshoz való viszonyában még nem képesek tájékozódni, keverik a tegnapot a holnappal, a holnapután/tegnapelőtt fogalmai érthetetlenek számukra. Ebben az életkorban a múlt eseményei még nehezen felidézhetők (emlékezeti fejlődés). A hosszú időtartamokat az évszakok neveivel fejezik ki, leginkább a „nyáron” vagy „télen” fogalmak segítségével, mivel ezekhez az évszakokhoz kötődnek emocionális élményeik. Viszonyításban megítéli, hogy a felnőttekhez képest ő még kicsi, de saját életében elvégzett viszonyítás alapján tudja, hogy volt „pólyás is”, és ahhoz képest már nagy.