Volt már szó a nyelvi változatokról. Ezeknek a meghatározása, leírása érdekes és nehéz feladat. A kommunikáció hatékonyságának szempontjából még nagyobb kihívást jelent azonban, hogy egy adott kontextusban, figyelembe véve a kommunikációban használt szöveg műfaji és stiláris sajátosságait, milyen nyelvi változatot vár vagy fogad el egy beszélőközösség. Felmerül a nyelvhelyesség, a standard és nemstandard nyelvi változatok kérdése. Egy nyelv valójában különféle változatok összessége. E változatok különböznek, de közülük egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál, az értékítéletnek semmi alapja nincs. A sok változat közül, történeti vagy nyelvpolitikai okoknál fogva, kiválasztódik egy – vagy kiválasztanak egyet –, melyet sokan beszélnek, így az adott nyelvi változat leírása, kodifikálása, vagyis szabályozása és a szabályok rögzítése után elterjed és továbbfejlődik. Ez a kiválasztott és elfogadott nyelv a standard nyelv. A standard nyelv a nemzeti iskolázás és nemzeti média nyelve írásban és szóban egyaránt. Ezt a változatot beszélik az iskolázott emberek, és szintén a standard változatot tanítják a nyelvet idegen nyelvként tanulóknak (Kramsch 1998, Sándor 2006). A standard nyelvek általában országonként alakulnak ki, de a több országban is beszélt nyelvek nemzeti variánsaiként is működnek. Így egyebek közt például megkülönböztetjük a standard brit és standard amerikai angolt, a standard németországi, svájci és osztrák németet, a franciaországi és kanadai franciát, vagy a spanyol számos változatát Európában és Dél-Amerikában.