A vallás szó eredeti jelentésében religio, azaz visszacsatolás, valamilyen kapcsolat újbóli felvétele. Már az elnevezés is utal arra, hogy az ember életében az egyik legfontosabb kapcsolatot jelöli, mégpedig nem egyszerűen kapcsolatépítést, hanem egy olyan kapcsolat újraélését, amely valaha már létezett. Valóban, a régebbi korokban a hit és a vallásgyakorlás az életkeretek természetes része volt. A modernizációval azonban kezdetét vette az az évszázados hanyatlás, amit szekularizációnak, elvilágiasodásnak nevezünk. E kifejezés azonban nem csupán a vallás megváltozott szerepkörére utal, ezért sokan inkább hanyatlástörténetről beszélnek, s a vallásos hit devalválódását értik alatta. A modernizáció kutatói gyakran azt az egyszerű magyarázatot adják e hanyatlásra, hogy a vallás intézménye ellentétes a modernizáció szemléletével, s ahogy a gondolkodás racionalizálódik, a tudományos fejlődéssel egyre kevesebb megmagyarázhatatlan jelenség esetében van szükség valamiféle természetfeletti, láthatatlan oksági viszony hozzáadására. (E témakörhöz lásd: Tomka, 1996a, 1996b.) Kétségtelen, hogy a vallás szerepe fokozatosan átértékelődött, s ez megmutatkozik az intézményrendszer hatalmi súlyának csökkenésében, illetve latensebbé válásában is (Beckford, 1986). Ezzel kapcsolatban ki kell emelni azt a nézetet, hogy a modern korban a vallás modernizációja nem feltétlenül jelent ateizmust, hanem inkább a vallásos hit individualizálódását, a kornak megfelelő funkciómódosulást. Ez elsősorban a spirituális dimenzió megnyilvánulásának kiszélesedésében és pluralizálódásában jelenik meg (Ester–Halman–De Moor, 1994). Mindez azt igazolja, hogy a spiritualitás valós igényeket elégít ki, megjelenési formája azonban mindig az adott társadalmi valóság jelenségeihez igazodik, s ennek megfelelően módosul a betöltött funkciók sora is. Malinowski (1954) nyomán az egyik legősibb szükségletnek nevezhetjük a vallásos hitrendszer működését, amely elsősorban a kontroll megtartása iránt lép fel, azaz egyfajta biztonság megszerzésére irányul, illetve csökkenti a sorsbeli bizonytalanságok okozta szorongást és félelmeket. A hit által az ember sorsfonala nem kibogozhatatlan csomó többé, hanem olyan vonulat, amelyben sikerek és hányattatások egyaránt értelmet nyernek. A sorsszövésnek az egyént meghaladó felelőssége nem nehezedik többé az emberre, mert a gondviselés e kényszer alól felmenti.