Hogy a baba társas lény, mi sem bizonyítja jobban, mint ezek a beszéd előtti korban is jellemző kommunikációs közlései. E nonverbális közlésekkel már ki tudja fejezni a vágyait, gondolatait, melyek a társakra, illetve az azokkal való kapcsolatteremtésre irányulnak (Pléh 2006). A nyelvelsajátítás e legkorábbi szakaszaiban a kommunikáció gondolkodást érintő, társas és egyéb személyközi tényezőinek megismerése nem korlátozódik a beszédtanulás elemi mozzanataira, hanem kiterjed a többszintű és kölcsönös társalgás szabályszerűségeire is. A babák tehát már nyelvelsajátításuk legkorábbi szakaszaiban ismerkednek az összetett nyelvhasználat és a gördülékeny társalgásszervezés feltételeivel, ami azt mutatja, hogy a beszéd alapvető társas jellege a beszédtanulás e korai formáiban is megfigyelhető: a gyermek nemcsak mondatokat alkot, hanem mondatait illeszti a beszélgetőpartner mondandójához, gondolataihoz. Igen korán érzékelik a gyerekek, hogy a partner vár-e választ, vagy sem. Sperber és Wilson (1986) nyelvészek e két funkciót elkülönítik a kapcsolatteremtést motiváló szándék szempontjából, és megkülönböztetik a kommunikatív és az informatív funkciót, melyet az adott mondat szolgál. Mondandónk kommunikatív funkciót szolgál, ha azért mondunk valamit, hogy beszélgessünk (1a példa), és informatív funkcióval bír, ha azért mondjuk, hogy közöljünk valamit (1b példa). A babák a beszéd e két funkcióját már igen korán, a nyelvi fejlődés legkorábbi fázisaiban el tudják különíteni. Ez a kettősség sajátosan emberi kommunikációnk és társalgásunk védjegye.