Az enterococcusok Gram-pozitív coccusok, amelyek egyesével, párosával vagy rövid láncokban helyezkednek el. Kedvezőtlen környezeti viszonyok között, 10 és 45 °C között is képesek szaporodni, jól tűrik a kiszáradást, így a természetben szinte mindenütt megtalálhatók: vízben, talajban, élelmiszerekben, állati és emberi szervezetekben. Leggyakoribb előfordulási helyük az emberi és állati béltraktus, de urogenitális szervek, epehólyag és a szájüreg normál flórájának is tagjai. Nem rendelkeznek inváziót biztosító virulenciafaktorokkal, ezért egészséges emberekben kóroki szerepük nem valószínű. Húgyúti fertőzésekben, bakteriémiákban, endocarditisben azonban a leggyakoribb nozokomiális patogén kórokozók között tartják számon. A fertőzések egy része endogén eredetű, de létrejöhet kórházi körülmények között kontakt terjedéssel, főként a kontaminálódott kéz vagy tárgyak közvetítésével is. Az intenzív osztályokon, a hematológiai vagy a transzplantációs osztályokon, ahol a leggyakrabban használnak széles spektrumú antibiotikumokat, a betegek kezelése során gyakran tapasztalható, hogy az ápolási idő előrehaladtával a normál baktériumflórát enterococcusok váltják fel. Klinikai jelentősége a leggyakrabban izolált E. faecalis és E. faecium törzseknek van. Az enterococcusok természetes rezisztenciát mutatnak valamennyi cefalosporinnal, a clindamycinnel és a metronidazollal szemben. Sajnálatos azonban, hogy a törzsek között először az USA-ban, majd a világ számos országa között már Magyarországon is megjelentek a vancomycinre rezisztens törzsek (VRE) is, aminek klinikai jelentősége kettős: egyrészt problémát jelent az ezekkel a törzsekkel fertőzött betegek gyógyítása, másrészről az enterococcusok természetes tulajdonsága, hogy könnyen adnak át más baktériumoknak olyan DNS-elemeket, amelyek például az antibiotikum-rezisztenciájukat kódolják. Így a S. aureus vancomycin-rezisztenciájának kialakulásában is szerepet tulajdonítanak a magas szintű vancomycin- és teicoplanin-rezisztenciát kódoló VanA gén esetleges VRE-ről történő átadásának. Következetes izolációjuk, szoros követésük és terjedésük gátlása tehát mindenképpen fontos epidemiológiai feladat.